Kezdet vagy vég?
Természetesen, önmagamhoz hûen nagyon drámai már a cím is.
A másik blogomat kisajtoltam magamból, ez meg csak úgy sarjadt bensômbôl. Mint egy vadhajtás. Sajog a hely ahol elôtört belôlem, de fájása édes. Legalább érzek. Már nagyon régóta nem éreztem semmit, és aki ezt átélte csak az értheti meg, hogy mennyivel jobb a kín is, mint nem érezni semmit.
Ma egész nap rágódtam. Egy órát reménykedtem, aztán tovább rágódtam. Újra reménykedtem, újra rágódtam. Min? Magamon. Máson. Mindenen. Hogy miért vagyok amilyen vagyok. És hogy egyáltalán meg akarok-e változni. Ha igen, egész pontosan mit akarok változtatni magamon.
Nagyon vágyom már elutazni. Ha valaki igazán ismer, akkor tudja, hogy nem azért vágyom most Görögországba ,mert imádok dagonyázni, vagy naphosszat égetni a bôröm. Nem. Vágyom arra, hogy egyedül legyek ismeretlen emberek között. Ez a fajta magány sokkal jobban érzékelhetô, mint amikor ténylegesen egyedül vagyunk. Itt egész nap emberek nyüzsögnek körülötted, veszekszenek, esznek, isznak, kibékülnek, ölelkeznek. Te meg egyedül vagy. Nincs egy árva lélek, akihez szólhatnál. Nincs egy árva lélek, akihez szólhatnék. Tapasztalatból tudom, hogy nincs rosszabb a társas egyedüllétnél.
Egyedüllétem ezúttal önkéntes és hôn óhajtott. Tizenegy hosszú, meleg nap amikor nem kell senkihez szólnom. Amikor nem kell senkihez igazodnom. ès amikor nem próbálom senkiben tükrözni magam. Ma elolvastam egy bejegyzést az "En sublim tillvaro"- n és egy rettenetes gondolat fészkelte be magát a fejembe.
"Genom relationerna speglar vi oss själva och förverkligar oss som människor. Därför är de av sådan betydelse anser jag. Avsaknaden kan ge upphov till frustration i detta avseende men det är ju så mycket som spelar in tror jag."
Ha ez így van akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk soha önmagunk, csak úgy önmagunk kedvéért? Mindig ahhoz foghatóan viselkedünk, hogy épp akkor kiben tükrözzük magunkat? Vagy talán olyan személyt keresünk, aki minket úgy tükröz, ahogy mi magunkat látni szeretnénk, éppen akkor? Bárhogy is áll a helyzet, mindenképpen rettenetes. Elviselhetetlen gondolat. Tehát, ahoz hogy én igazán az legyek aki vagyok, teljesen egyedül kellene lennem. Erre mondják talán, hogy találd meg önmagad?
Miért vagyok ilyen amilyen vagyok? Miért kell mindenkit elijesztenem? Miért kell mindenkit, aki közeledik hozzám megperzselnem? Miért égetek, miért nem melegítek? Nem leszek soha tábortûz, ami köré vándorok telepednek és messzi vidékekrôl hozott történeteiket meleg fényem mellett suttogva mesélik el. Telhetetlen vagyok, "túleszem" magam mindenbôl, mintha nem lenne holnap. Csak a most létezik.
A fentebb említett blog szerzôje tovább feszegeti a kérdést.
"Vad har vi relationer till då? Vad lär vi oss genom dem? För det är väl det det handlar om eller?"
Tökéletesen egyetértek, habár enyhén másképp fogalmaznék. Meggyôzôdésem, hogy azért vagyunk a világon, hogy tanuljunk. Hogyan tudunk legkönnyebben megtanulni dolgokat? Amikor kapcsolatba kerülünk valamivel, valakivel. Kapcsolat= kölcsönhatás? Kölcsönösen hatás-gyakorlása egymásra? Tehát kölcsönhatás nélkül nincs fejlôdés? De akkor mi van azzal az elméletemmel, hogy csakis egyedül találhatjuk meg valódi önmagunkat? Reductio ad absurdum.
Szóval nagyon eltértem a témától, vagyis postám címétôl. Kezdet vagy vég? Vagy mindkettô? A Vadhajtás kezdete a Tea for One vége? A Tea for One végzete a Tea for Two kezdete? Vagy nekem a végem? És ki a végzetem? Lényegében ez nem is lényeges. A lényeg az volna, hogy ne legyen lényeg, ne legyen semmi más csak a most. Csak lenni.
Majd, ha lemegyek Görögországba. Haha, minden út Rómába vezet. Ezúttal meg az "En sublim tillvaro"-ra. Újra. Vagy annak szülôjére. Mert a következô postája épp a jelenrôl szólt, arról hogy ne odázzuk el a boldogság pillanatát. Legyünk boldogok most. Ne holnap, ne amikor majd lemegyünk Görögországba vagy majd ha megtaláltuk a Herceget. Most.
"Because I´m worth it!" :D
PS Na jó, ez mind szép és jó. Az egyetlen baj az hogy most találtam meg egy 1989-es napló-bejegyzésemet ahol ugyanilyen okosan meg ügyesen leírtam és azt hittem hogy megértettem, hogy a most a fontos. Tehát végül is egész idô alatt tudtam, hogy mit és hogyan kellene tenni, de nem tettem...
Bort iszom és vizet prédikálok...szomorú.
A másik blogomat kisajtoltam magamból, ez meg csak úgy sarjadt bensômbôl. Mint egy vadhajtás. Sajog a hely ahol elôtört belôlem, de fájása édes. Legalább érzek. Már nagyon régóta nem éreztem semmit, és aki ezt átélte csak az értheti meg, hogy mennyivel jobb a kín is, mint nem érezni semmit.
Ma egész nap rágódtam. Egy órát reménykedtem, aztán tovább rágódtam. Újra reménykedtem, újra rágódtam. Min? Magamon. Máson. Mindenen. Hogy miért vagyok amilyen vagyok. És hogy egyáltalán meg akarok-e változni. Ha igen, egész pontosan mit akarok változtatni magamon.
Nagyon vágyom már elutazni. Ha valaki igazán ismer, akkor tudja, hogy nem azért vágyom most Görögországba ,mert imádok dagonyázni, vagy naphosszat égetni a bôröm. Nem. Vágyom arra, hogy egyedül legyek ismeretlen emberek között. Ez a fajta magány sokkal jobban érzékelhetô, mint amikor ténylegesen egyedül vagyunk. Itt egész nap emberek nyüzsögnek körülötted, veszekszenek, esznek, isznak, kibékülnek, ölelkeznek. Te meg egyedül vagy. Nincs egy árva lélek, akihez szólhatnál. Nincs egy árva lélek, akihez szólhatnék. Tapasztalatból tudom, hogy nincs rosszabb a társas egyedüllétnél.
Egyedüllétem ezúttal önkéntes és hôn óhajtott. Tizenegy hosszú, meleg nap amikor nem kell senkihez szólnom. Amikor nem kell senkihez igazodnom. ès amikor nem próbálom senkiben tükrözni magam. Ma elolvastam egy bejegyzést az "En sublim tillvaro"- n és egy rettenetes gondolat fészkelte be magát a fejembe.
"Genom relationerna speglar vi oss själva och förverkligar oss som människor. Därför är de av sådan betydelse anser jag. Avsaknaden kan ge upphov till frustration i detta avseende men det är ju så mycket som spelar in tror jag."
Ha ez így van akkor ez azt jelenti, hogy nem vagyunk soha önmagunk, csak úgy önmagunk kedvéért? Mindig ahhoz foghatóan viselkedünk, hogy épp akkor kiben tükrözzük magunkat? Vagy talán olyan személyt keresünk, aki minket úgy tükröz, ahogy mi magunkat látni szeretnénk, éppen akkor? Bárhogy is áll a helyzet, mindenképpen rettenetes. Elviselhetetlen gondolat. Tehát, ahoz hogy én igazán az legyek aki vagyok, teljesen egyedül kellene lennem. Erre mondják talán, hogy találd meg önmagad?
Miért vagyok ilyen amilyen vagyok? Miért kell mindenkit elijesztenem? Miért kell mindenkit, aki közeledik hozzám megperzselnem? Miért égetek, miért nem melegítek? Nem leszek soha tábortûz, ami köré vándorok telepednek és messzi vidékekrôl hozott történeteiket meleg fényem mellett suttogva mesélik el. Telhetetlen vagyok, "túleszem" magam mindenbôl, mintha nem lenne holnap. Csak a most létezik.
A fentebb említett blog szerzôje tovább feszegeti a kérdést.
"Vad har vi relationer till då? Vad lär vi oss genom dem? För det är väl det det handlar om eller?"
Tökéletesen egyetértek, habár enyhén másképp fogalmaznék. Meggyôzôdésem, hogy azért vagyunk a világon, hogy tanuljunk. Hogyan tudunk legkönnyebben megtanulni dolgokat? Amikor kapcsolatba kerülünk valamivel, valakivel. Kapcsolat= kölcsönhatás? Kölcsönösen hatás-gyakorlása egymásra? Tehát kölcsönhatás nélkül nincs fejlôdés? De akkor mi van azzal az elméletemmel, hogy csakis egyedül találhatjuk meg valódi önmagunkat? Reductio ad absurdum.
Szóval nagyon eltértem a témától, vagyis postám címétôl. Kezdet vagy vég? Vagy mindkettô? A Vadhajtás kezdete a Tea for One vége? A Tea for One végzete a Tea for Two kezdete? Vagy nekem a végem? És ki a végzetem? Lényegében ez nem is lényeges. A lényeg az volna, hogy ne legyen lényeg, ne legyen semmi más csak a most. Csak lenni.
Majd, ha lemegyek Görögországba. Haha, minden út Rómába vezet. Ezúttal meg az "En sublim tillvaro"-ra. Újra. Vagy annak szülôjére. Mert a következô postája épp a jelenrôl szólt, arról hogy ne odázzuk el a boldogság pillanatát. Legyünk boldogok most. Ne holnap, ne amikor majd lemegyünk Görögországba vagy majd ha megtaláltuk a Herceget. Most.
"Because I´m worth it!" :D
PS Na jó, ez mind szép és jó. Az egyetlen baj az hogy most találtam meg egy 1989-es napló-bejegyzésemet ahol ugyanilyen okosan meg ügyesen leírtam és azt hittem hogy megértettem, hogy a most a fontos. Tehát végül is egész idô alatt tudtam, hogy mit és hogyan kellene tenni, de nem tettem...
Bort iszom és vizet prédikálok...szomorú.
Comments