A tékozló fiú

Soha nem fogom megérteni az emberi pszichét, még ha ezer évig élek sem.
Mikor idén nyáron apámat meglátogattam, elgondolkodtam azon, hogy miért ragaszkodom ennyire hozzá, amikor gyermekkoromban legtöbbet távol volt, voltak neki fontosabb dolgai mintsem velem törôdjön. Örökösen ki voltam éhezve szeretetére. Apám mindig egoista volt és számára legfontosabb a saját jóléte meg szórakozása volt. Minden élvezetét a vadászatban lelte, állatokra és nôkre egyaránt vadászva. A fizetése egy részét mindig becsületesen hazaadta, lakbérre meg kajára mindig jutott, de egyébre nemigen. Ha anyám megemlítette, hogy nekem valami ruhaféle kellene, mindig az volt a válasz, hogy van ott elég, egyik sem lyukas, úgyhogy azokat hordogassam csak szépen. Mikor gyerek voltam mindig 1-2 mérettel nagyobb cipôt vettek nekem, hogy tovább jó legyen. Mikor már elôl nyomta a lábújjamat, akkor kivágták az orrát és így még néhány hónapig hordhattam. Apám ezalatt mindig kitûnô felszereléssel járt vadászni, legújabb divatú olasz bôrcsizmákban meg drága nyugatnémet vadászkalapokban...

Felnôtt koromban éveken keresztül hisztiztem és próbáltam "kibeszélni" vele dolgokat, de nem igazán ment, végül is mikor kitomboltam magam elhatároztam, hogy taktikát változtatok - no meg gondolkodásmódot - és azóta kitônô a kapcsolatunk.Ami viszont gondolkodóba ejtett idén nyáron, a következô dolog volt. Apámmal roppant türelmes vagyok, míg anyámmal lobbanékony. Apámnak drága ajándékokat vásárolok, azt sem tudom hogyan járjak kedvében, igaz anyámmal sem vagyok szûkmarkú, de inkább ô szeret adni, meg nincs is nagyon ötletem, hogy mikkel lephetném meg. Ha apám hív telefonon, akkor az a világ nyolcadik csodája, és oda vagyok meg vissz az örömtôl, míg ha anyám hív, akkor legtöbbször morcos vagyok, meg nagyon röviden és harapósan beszélek vele.

Hirtelen felötlött bennem a tékozló fiú esete, és úgy éreztem épp errôl van szó itt is. Nem kell nagy Biblia-szakértônek lenni ahhoz, hogy ismerjük a történetet. A kisebb fiú aki kikéri örökségét atyjától, elhagyja a szülôi házat és nekivág az ismeretlennek. Miután pénzét mind elfecséreli és disznópásztorkodásból sem tudja megkeresni mindennapi betevô falatját, hirtelen eszébe jut az atyai ház és a biztonság, gazdagság és jólét amit az képviselt. A fiú visszatér, megbánja büneit, és "22Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. 23Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk"

Miért tesszük ezt? Miért tüntetjük ki és halmozzuk el szeretetünkkel ezeket a "tékozló fiúkat"? Én is miért vagyok kedvesebb apámhoz, mint anyámhoz? Tudatában vagyok a dolognak és nagyon bánt. Szretném megérteni, hogy miért van ez így és változtatni rajta.
Egyszerûen furcsán müködünk. Jó, jó, szép a megbocsájtás, de miért van egy olyan is a dologban, hogy mindig az után a szekér után szaladunk ami nem akar felvenni? És ha valaki meg felajálja, hogy elvisz, akkor meggondoljuk kétszer is? Vegyük csak a férfi-nô kapcsolatot.
Ha valaki teljesen oda van értünk, akkor már nem is érdekes a dolog. Ha viszont harcolnunk kell valamiért/valakiért, akkor sokkal izgalmasabb és úgy érezzük, hogy nagyobb az értéke annak a valaminek/valakinek. Tiszta önámítás! Miért nem tudjuk értékelni azt aki ôszintén, játékok nélkül el tudja ismerni, hogy igenis érdeklôdik irántunk és esetleg szeretni is tudna? Miért van ez az örökös húzd meg-ereszd meg játék? Szívbôl únom és utálom ezt! Sohasem leszek képes valakivel kapcsolatot kialakítani, mert nem vagyok hajlandó belemenni ezekbe a játékokba. Ha valaki tetszik, akkor nem szégyellem kimutatni. Ha meg nem tetszik, akkor vadászhatnak és kergethetnek amíg belesántulnak, úgysem fognak már megtetszeni nekem!

Most meg térjünk vissza a tékozló fiúhoz, pontosabban a nagyobbik testvérhez. Nem igazán tetszik neki a dolog, haragszik is a lakomáért és nem akar elmenni. Szemére is vet apjának, hogy ô bizony itt volt mellette mindvégig és apja minden kérését teljesítette, és még csak egy kecskét sem kapott ezért. Apja így felel:
"Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. 32S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült."

Ez a mindenem tiéd nagyon szép és jó, de miért nem lehet lakomát csapni valakiért akkor is ha mindig ott van mellettünk, és kimutatni, hogy értékeljük és szeretjük ôket? Mint a legtöbb volt kapcsolatomban is, amíg ott voltam, addig bútordarabnak éreztem magam, leltári tárgynak, valaminek ami csak úgy ott van. Amikor megúntam és kitörtem a kapcsolatból, akkor bezzeg lett nagy mocorgás az "ellenség" táborában! Miért kell nekünk tékozló fiúkká válnunk, hogy a társunk, vagy testvérünk, barátunk, apánk, anyánk, gyerekünk észrevegye hiányunkat és aztán meg százszorosan örüljön visszatértünknek? (Ha esetleg még mindig van kedvünk visszatérni...)
Hát, sajnos ezt nem értem. Igen, most sokan mondanák, hogy egyszerüen ilyen az emberi természet, de én akkor sem értem. És fôképp: nem helyeslem.