Leltár

Rachmaninov teljesen elveszi a maradék eszemet is. Hangulatok embere vagyok és zenével manipulálhatóbb mint bármi mással.
Épp Rachmaninov 3.számú zongorakoncertjét hallgatom és érzem mint lágyulnak el vonásaim. A zene hullámai szeretetteljesen végigsimítanak összeráncolt homlokomon, feszülô fejbôrömön, hajamon, szorosan összepréselt ajkaimon és fülemig felhúzott vállaim lassan elkezdenek helyükre süllyedni. Aztán incselkedve csalogatni kezd egy ösvényen és csak akkor veszem észre, hogy csôbe húzott, amikor már késô visszafordulni. Ezeken az utóbbi estéken óvakodtam a blog írástól, mert éreztem, hogy túl érzelmes lenne bármivel is hozakodnék elô.
Erre fel tudatalattim szíves közbenjárásával ilyen becsapós zenedarabot választottam ma este...és onnan már csak egy lépés volt, hogy újra felvessem a leltár témát.

Ma este elôvettem a többi levelet. Zs. egész stóc A4-es ívet nyomott kezembe miután elváltunk. Olvasom és csodálkozom. Csodálkozom és tovább olvasok. Nem értettem a szavát, hiszen semmit sem mondott. Ahelyett írt. Írt szorgosan mindenrôl. Arról amit irántam érzett, ami mocorgott a fejében napközben amikor gondolatban és lélekben engem magamra hagyott...

"Szeretem az ilyen reggeleket. Lehetek, ha már vagyok. Még alszol, vagy talán igazán csak most alszol, hogy valamennyire helyed is van nyújtózkodni. Itt a konyhában, míg munkát adok kezeimnek, nyugodtan vigyázhatom álmod, itt csak én ölellek. Egy vidámkodó madár belezendít a reggelbe s mintha noszogatná a szürke egyhangúságot, hogy cihelôdjék szaporábban. Elcsípem egy egy felbukkanó ötletnek, gondolatnak a frakkját s ide teregetem ôket, a reggeli teádhoz, amit ma éppen nem kaptál meg, mert többiekül kávé mellett döntöttünk_____________________________________"

Rég volt ez. Nagyon rég. De olyan mint egy idegesítô romantikus film. Egy némafilm. A szereplôk egymásért félholtak, inkább elepednek de minduntalan félreértik egymást mert NEM KOMMUNIKÀLNAK. Sôt, nemcsak hogy nem kommunikálnak, hanem még szenvednek is, mert el akarják fedni egymás iránti érzelmeiket és ezért eljátsszák a közönyöst.
Rachmaninov a szívemen játsszik. Piszkálja, tépi, borzolja, tupírozza, végigsimít rajta aztán váratlanul újra belemar. Szerelmes leszek a zenéjébe. Az életbe a zene hatására. A herceg kint toporog ajtóm elôtt és nem meri megnyomni a csengôt.
Elhomályosult a képernyôm...vagy csak a szemem párásodott be? Meghatottan szipogok de eszembe sem jut, hogy esetleg le is kapcsolhatnám a zenét. Inkább itatom az egereket.
"Szenvedélyes ember vagyok. Bár a fehéren izzók tipusából" hát hadd mondjam el, hogy ennél rosszabb fajtát elképzelni sem tudok. Érzem, hogy ott mocorog egy egész vulkán a felszín alatt, de világért sem árulnák el a fehéren izzók, inkább azt próbálják beléd verni, hogy ôk már bizony jéghegyek. Kettôs üzenet.Félrevezetô.
"Van valami a villámfélô ôseimbôl bennem, kik az isteneiket nem merték nevükön szólítani - bennem is megvan eme elemi rettegés, hogyha kimondom, hogy szeretlek, akkor talán elveszítelek. (A színházi emberek különösen babonásak)
Zs. Jobb szerettem volna ha kimondtad volna...

"Life, wherever it reveals itself; truth, no matter how bitter; bold, sincere speech with people–these are my leaven, these are what I want, this is where I am afraid of missing the mark." Modest Mussorgsky