Cogito, ergo sum?
Ez a szokatlan nagy nyugalom meg boldogság-érzet picit gyanakvóvá tett. Tényleg jól érzem magam, vagy csak elnyomom a problémáimat? Ezen gondolkodtam a villamoson, ahol naponta legalább egy órát töltök munkába menet-jövet. Ezen kell javítanom, mert általában feldobom a kérdéseket, aztán nincs idôm, kedvem, energiám, türelmem megválaszolni saját kérdéseimet.
Arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok válaszolni a legegyszerûbb kérdésekre, mint például: mi a kedvenc könyved? Milyen zenét szeretsz hallgatni? Mi a kedvenc ételed? és természetesen ezek csak a kevésbé fontos dolgok, viszont tökéletesen illusztrálják, hogy mennyire nem gondolkodom el azon, hogy mit és fôleg, hogy MIÈRT?
Tehát, ma elgondolkodtam azon, hogy miért van ennyi "jóindulatú" ember körülöttem épp most, mivel én ugyanaz vagyok aki voltam egy évvel ezelôtt. De tényleg ugyanaz vagyok? Külsôre nem változtam sokat, de belülrôl igen. Vagy inkább mondjam úgy, hogy megnyíltam a világnak. Kedves emberek régen is voltak, csak nem volt akivel kedveskedniük, ugyanis eléggé visszaútasító volt a modorom, nem rosszindulatból csak egy kis szégyenlôsségbôl ami keveredett fáradtsággal, egoizmussal és életúntsággal.
Próbáltam elemezni, milyen körülmények között is jöttek létre ezek a gyors de bensôséges emberi kapcsolatok az utóbbi idôben, és majdnem egytôl egyig nyíltsággal, ôszinteséggel és sebezhetôségem el nem titkolásával kezdôdtek.
Pár évvel ezelôtt ha valaki megkérdezte hogy vagyok, általában nagyon röviden és személytelenül válaszoltam, hogy minél kevesebbet áruljak el magamról. Nem titkolózásból, hanem csak abból kiindulva, hogy minek tárnám fel lelkem legmélyét, amikor úgysem tud senki segíteni vagy változtatni a helyzeten? Ez még mindig érvényes, de amire nem gondoltam, az volt, hogy talán ezzel én tudok segíteni valakin. Vagy azért, mert egyeseken az segít, ha látják, hogy nincsenek egyedül egy bizonyos problémával, vagy, mint azt késôbb megtudtam, hogy néha inspiráltam embereket. Akármilyen hihetetlenül is hangzik saját magunk számára, sohasem tudhatjuk, mi az ami egy másik embert megfog vagy megihlet.
Tehát, leszögezhetem magamnak, hogy elsô számú feltétele annak, hogy kedves, törôdô embereket vonzottam magam köré az volt, hogy én is adtam magamból. Régen össze-vissza törtem magam a tökéletesség felé vezetô úton, és csak boldogtalan voltam (merthát azt felfogom ésszel, hogy a tökéletesség nem elérhetô ember számára) meg útközben is ugyanilyen boldogtalan emberekkel találkoztam, akik sohasem voltak elégedettek magukkal és mindig tökéletes fényben szerették volna feltüntetni magukat.
Mostanában sokkal kegyesebb vagyok magamhoz, ha valami hibát követek el, már sokkal rövidebb ideig rágódom rajta, meg szidom magam, inkább próbálok bocsánatot kérni az illetôtôl, esetleg jóvá tenni a dolgokat, aztán meg elengedni az eseményt, mert már úgyis megtörtént és azt megváltoztatni nem tudom. Ez utóbbi megtanulására, megértésére és gyakorlására hat hosszú év állt a rendelkezésemre és most már csak azt remélem, hogy lassacskán meg is bocsájtok magamnak és elengedem az egészet. Már jó ideje folyamatban van ez, úgyhogy úgy érzem, nemcsak hogy jó úton haladok, de a célt már majdnem meg tudom érinteni újjam hegyével. Igaz, múlt héten volt egy "visszaesésem" mikor egy hasonló (de természetesen távolról sem ugyanolyan) helyzetben elég "erôsen" reagáltam. Mivelhogy aggodalmamat nem tudtam érthetô és normális módon kifejezni, ez néhány napos "felgyülemlés" után kirobbant... Nagyon érthetô módon, az illetô személy számára ez egy kellemetlen szituáció, számomra viszont mégegy apró lépés volt a helyes irányban.
Néhány évvel ezelôtt az egész szituáció nem jött volna létre, mert én már azelôtt hátamra kaptam volna a lábamat, de ezúttal nem "ijedtem" meg, hanem maradtam.
A másik pozitívum a már imént említett tény volt, hogy nagyon gyorsan kimásztam az önokolásból és megbocsájtottam magamnak, természetesen azzal a feltétellel, hogy tovább kell dolgoznom és következôkor lehetôleg teljesen kiküszöbölni az egész "kirobbanási" fázist :)
Tehát, kezdtem magamat nem venni túl komolyan. Nem én vagyok a legfontosabb a világon, minden jól mûködött mielôtt én világra jöttem és minden ugyanolyan jól fog mûködni, miután meghalok. Furcsamód megnyugtató ez a gondolat, és nem hangzik túl drámaian sem. Ne essünk most abba a hibába, hogy ezt a kijelentést úgy értelmezzük, hogy akkor meg nincs értelme annak, hogy én élek. Én inkább például azt szeretném hinni, hogy ha "megfelelôképpen" élek, akkor talán tehetek valami különbséget és jelenthetek valamit néhány ember életében. Mostanában ha valami szépet látok, próbálom tudtára hozni az illetônek. Lehetnek azok külsôségek, de lehet egy szép lélek is. Ha úgy érzem hülyeséget követtem el, próbálok bocsánatot kérni ( gyerekkorom óta képtelen voltam kiejteni azt a néhány bocsánatkérô szót, inkább órákig térdeltem a sarokban...) de most már egyre jobban megy.
Mindig vannak emberek természetesen, akik a kedvességet meg a bocsánatkérést gyengeségként vagy bizonytalanságként tolmácsolják és lábtörlôként próbálnak használni, de elôbb-utóbb meglepôdnek, mert lábtörlôi tulajdonságaim nagyon gyatrák... :D
Szóval, errôl ennyit, jóból is megárt a sok... :) ...meg aztán a közmondás szerint sok beszéd szegénység...Azt sem tudom meddig fog tartani ez az állapot, bármelyik pillanatban visszazuhanhatok a kátyuba. Na de ezt az iromány emlékeztetôül szántam, ha netán újra megfeledkeznék ezekrôl a dolgokról és elkezdenék begubózni...
Arra kellett rájönnöm, hogy nem tudok válaszolni a legegyszerûbb kérdésekre, mint például: mi a kedvenc könyved? Milyen zenét szeretsz hallgatni? Mi a kedvenc ételed? és természetesen ezek csak a kevésbé fontos dolgok, viszont tökéletesen illusztrálják, hogy mennyire nem gondolkodom el azon, hogy mit és fôleg, hogy MIÈRT?
Tehát, ma elgondolkodtam azon, hogy miért van ennyi "jóindulatú" ember körülöttem épp most, mivel én ugyanaz vagyok aki voltam egy évvel ezelôtt. De tényleg ugyanaz vagyok? Külsôre nem változtam sokat, de belülrôl igen. Vagy inkább mondjam úgy, hogy megnyíltam a világnak. Kedves emberek régen is voltak, csak nem volt akivel kedveskedniük, ugyanis eléggé visszaútasító volt a modorom, nem rosszindulatból csak egy kis szégyenlôsségbôl ami keveredett fáradtsággal, egoizmussal és életúntsággal.
Próbáltam elemezni, milyen körülmények között is jöttek létre ezek a gyors de bensôséges emberi kapcsolatok az utóbbi idôben, és majdnem egytôl egyig nyíltsággal, ôszinteséggel és sebezhetôségem el nem titkolásával kezdôdtek.
Pár évvel ezelôtt ha valaki megkérdezte hogy vagyok, általában nagyon röviden és személytelenül válaszoltam, hogy minél kevesebbet áruljak el magamról. Nem titkolózásból, hanem csak abból kiindulva, hogy minek tárnám fel lelkem legmélyét, amikor úgysem tud senki segíteni vagy változtatni a helyzeten? Ez még mindig érvényes, de amire nem gondoltam, az volt, hogy talán ezzel én tudok segíteni valakin. Vagy azért, mert egyeseken az segít, ha látják, hogy nincsenek egyedül egy bizonyos problémával, vagy, mint azt késôbb megtudtam, hogy néha inspiráltam embereket. Akármilyen hihetetlenül is hangzik saját magunk számára, sohasem tudhatjuk, mi az ami egy másik embert megfog vagy megihlet.
Tehát, leszögezhetem magamnak, hogy elsô számú feltétele annak, hogy kedves, törôdô embereket vonzottam magam köré az volt, hogy én is adtam magamból. Régen össze-vissza törtem magam a tökéletesség felé vezetô úton, és csak boldogtalan voltam (merthát azt felfogom ésszel, hogy a tökéletesség nem elérhetô ember számára) meg útközben is ugyanilyen boldogtalan emberekkel találkoztam, akik sohasem voltak elégedettek magukkal és mindig tökéletes fényben szerették volna feltüntetni magukat.
Mostanában sokkal kegyesebb vagyok magamhoz, ha valami hibát követek el, már sokkal rövidebb ideig rágódom rajta, meg szidom magam, inkább próbálok bocsánatot kérni az illetôtôl, esetleg jóvá tenni a dolgokat, aztán meg elengedni az eseményt, mert már úgyis megtörtént és azt megváltoztatni nem tudom. Ez utóbbi megtanulására, megértésére és gyakorlására hat hosszú év állt a rendelkezésemre és most már csak azt remélem, hogy lassacskán meg is bocsájtok magamnak és elengedem az egészet. Már jó ideje folyamatban van ez, úgyhogy úgy érzem, nemcsak hogy jó úton haladok, de a célt már majdnem meg tudom érinteni újjam hegyével. Igaz, múlt héten volt egy "visszaesésem" mikor egy hasonló (de természetesen távolról sem ugyanolyan) helyzetben elég "erôsen" reagáltam. Mivelhogy aggodalmamat nem tudtam érthetô és normális módon kifejezni, ez néhány napos "felgyülemlés" után kirobbant... Nagyon érthetô módon, az illetô személy számára ez egy kellemetlen szituáció, számomra viszont mégegy apró lépés volt a helyes irányban.
Néhány évvel ezelôtt az egész szituáció nem jött volna létre, mert én már azelôtt hátamra kaptam volna a lábamat, de ezúttal nem "ijedtem" meg, hanem maradtam.
A másik pozitívum a már imént említett tény volt, hogy nagyon gyorsan kimásztam az önokolásból és megbocsájtottam magamnak, természetesen azzal a feltétellel, hogy tovább kell dolgoznom és következôkor lehetôleg teljesen kiküszöbölni az egész "kirobbanási" fázist :)
Tehát, kezdtem magamat nem venni túl komolyan. Nem én vagyok a legfontosabb a világon, minden jól mûködött mielôtt én világra jöttem és minden ugyanolyan jól fog mûködni, miután meghalok. Furcsamód megnyugtató ez a gondolat, és nem hangzik túl drámaian sem. Ne essünk most abba a hibába, hogy ezt a kijelentést úgy értelmezzük, hogy akkor meg nincs értelme annak, hogy én élek. Én inkább például azt szeretném hinni, hogy ha "megfelelôképpen" élek, akkor talán tehetek valami különbséget és jelenthetek valamit néhány ember életében. Mostanában ha valami szépet látok, próbálom tudtára hozni az illetônek. Lehetnek azok külsôségek, de lehet egy szép lélek is. Ha úgy érzem hülyeséget követtem el, próbálok bocsánatot kérni ( gyerekkorom óta képtelen voltam kiejteni azt a néhány bocsánatkérô szót, inkább órákig térdeltem a sarokban...) de most már egyre jobban megy.
Mindig vannak emberek természetesen, akik a kedvességet meg a bocsánatkérést gyengeségként vagy bizonytalanságként tolmácsolják és lábtörlôként próbálnak használni, de elôbb-utóbb meglepôdnek, mert lábtörlôi tulajdonságaim nagyon gyatrák... :D
Szóval, errôl ennyit, jóból is megárt a sok... :) ...meg aztán a közmondás szerint sok beszéd szegénység...Azt sem tudom meddig fog tartani ez az állapot, bármelyik pillanatban visszazuhanhatok a kátyuba. Na de ezt az iromány emlékeztetôül szántam, ha netán újra megfeledkeznék ezekrôl a dolgokról és elkezdenék begubózni...
Comments