Három vers - Dsida Jenö, Tóth Éva, Beney Zsuzsa

Egy halom papír között kotorászva ezekre a régi versekre bukkantam, amik 1997-ben kedvenceim közé tartoztak.

Titok
Amint megsúgtam itt-ott,
most hangos szóval is kihirdetem
a titkot,
hogy nem vagyok én közétek való.

Olyan országból ragadott hozzátok
szárnyas hintaló,
hol nyoma sincs a halálnak, a sírnak,
ahol a lelkek
kacagva sírnak,
hol kis Szépség is világot borít-

Mindenre emlékszem, mindent tudok,
csak a célomat nem tudom itt.

...Tán szétszórni e pár égi magot,
mit nagy Uralkodóm
táskámban hagyott,
mikor eljöttem lovamra hajolva,
anélkül, hogy búcsúzhattam volna?

Itt nem kél ki a mag-
S most síratom a vesztem,
s azt, hogy tôletek meg már elbúcsúztam,
mielôtt megérkeztem.
Dsida Jenô

Solvejg utolsó leveleMióta várlak, már nem is tudom.
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy.
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy,
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké,
sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás:
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra
amelyek tőlem távol tartanak,
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz,
bűntudattal, mégis elégedetten,
hiszen én nem vagyok olyan, mint te meg ők,
bár néha belédmar a kétség: hátha én is.
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok
hozzád s éppily hű lennék bárki máshoz,
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem,
fogyatékosság inkább: képtelen
másra még csak gondolni is,
s érdemednek éppígy nem tartanám,
ha hű lennél hozzám, míg másra vágysz.
Régen - nem is tudom, mikor - még nem szenvedtem
hiányodtól ilyen betegesen.
Korán felkeltem, tettem dolgomat,
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom,
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény,
a kezem nyomán születő rend, a munkás
nappal utáni éjszaka nyugalma,
a napok, hetek rendje, költöző
madárként visszatérő évszakok
önmagukat jelentették, nem téged,
nem a te elindulásod, megérkezésed,
nem vártam levelet, üzenetet,
nem kémleltem estefelé az utat:
hátha előbukkansz a jegenyék közt,
nem rezzentem fel álmomból riadtan:
mintha kopogtak volna.... s csak a szél.
Nem forgolódtam féléjszaka ébren
jelenre váltva múltat és jövőt,
nem kívántam meghosszabbítani
az éjszakát, hogy legalább álmomban
láthassalak. Ha reggel felkelek
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz -
mint a növényeket a föld alól
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt
s estére velük fonnyadok. Lefekszem
feléd tájolva arcom a sötétben
mint hívő Mekka felé. Nem bírom
ezt így tovább.Börtönöm vagy, kilépek
belőled, mint gubójából a lepke.
Szabad akarok lenni. Egyedül
voltam eddig is, de most én szabom meg
magányomat, mindig magam leszek
inkább, mint mástól kelljen függenem.
Inged kívántam lenni, kenyered,
vized és levegőd. Már nem kívánom
éhséged, szomjad csillapítani,
ugyanarra van nekem is szükségem
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok,
hogy ha eszedbe jut, elővegyél,
anyád se, hogy mint tékozló fiú
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz.
Nem rostokolok itthon ezután
hogy itthon találj, ha véletlenül
betoppansz.A hosszú ádventnek vége.

Megkaptam a lapokat. Köszönöm.

Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz.

Megbocsátok persze. Hisz nem szeretlek.

Tóth Éva

Hogyan vártalak?

Mint éjszakára fölvirrad a nap

mint délutánra

jô az alkonyat

mint a szellô jelzi

a förgeteget-

ezer pici jelbôl

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát,

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret-

pedig nem láttalak még,

úgy ismertelek.

Beney Zsuzsa